Állambácsi első tevékenysége az volt, hogy rátette mancsát a jutalmunkra. Zárolták a megtakarításunkat, helyette Erzsébet utalványokat kaptunk az egyenlőség jegyében. Akit hónapok óta helyettesítünk, és aki hónapok óta őt helyettesíti, nem csak az órákon, hanem egyéb feladataiban is , egyforma összegben részesült. Mindenki hajszál pontosan egyforma értékű utalványt kapott. Éljen az egyenlőség! Az igazságosság nem munkahelyi kategória- közölte a barátnőm rezignáltan.

Téli szünet utáni első nap, csütörtök,az államosítás kezdete. Mindenki dühöng, hogy két napra meg meg kellett szakítani a szünetet. Álmos gyerekek, méla tanárok.Még csak apró jelek mutatják a változást: nem tudom elpostázni a hivatalos levelet, mert nincs, aki elvigye. Bélyeget  még kapok, bedobhatom a postaládába. Kolléganő hivatalos beadványára nem kaphat igazgatói aláírást, mert az igazgatónak már megszűnt az aláírási joga. Az iskolai bélyegző érvényét vesztette.  

Hétfő: kígyózó sorok a folyosón, a szülők ebédbefizetésre várnak. A tanárok már nem nem vehetik át az ebédpénzeket. Számukra ez valószínűleg könnyebbséget jelent, a szülők próbálnak alkalmazkodni a körülményekhez. 8 óra után már kissé türelmetlenül toporognak. Gondolom nekik is van munkaidejük.

Az iskolai élet egyéb színterei békésen zajlanak. Igazgatónk többnyire különböző megbeszéléseken vesz részt vagy irodájába húzódva statisztikákat gyárt. Nem igazán tudja, hogy mi is a szerepe a továbbiakban. Az iskola gazdasági ügyeivel már nem kell foglalkoznia, az átkerült az államhoz. Gazdasági ügyintézőnk is "röpült", szerencsére csak a szomszéd óvodáig, ahol tárt karokkal várták. A szakmai munkáért se az igazgató  felel már, hanem a kimondhatatlan nevű Klébersberg Kúnó Központ. Ők veszik majd fel a tanárokat, döntenek személyi ügyekben, gondoskodnak majdan az ellenőrzésről. Nálunk  a régi rendszerből átmentett művelődési osztály vezetője, kicsit még önkormányzati, másrészt már "Kúnó", azt hiszem, neki sem lehet könnyű. De legalább nagyjából tudja, hogy mit vesz át, hiszen eddig is ezeket az iskolákat felügyelte. Találgatjuk, hogy fogja egymaga aláírni az összes iratunkat.

A  gondnok és a takarítók azt hiszem, hogy az önkormányzathoz tartoznak, az igazgatónak nincs joga számon kérni a munkájukat. Imádkozunk, hogy ne most romoljon el valamelyik villanykapcsoló vagy ajtózár vagy bármi más.

Államtitkárunk megnyugtatott mindenkit az éteren át, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik. Biztos neki van igaza. Mikor a riporter megkérdezte, hogy, ha elfogy teszem azt a WC-papír az iskolából, hogyan lehet beszerezni. Nagyon célszerű módszert ajánlott: járja végig az igazgató az összes hivatalokat, és addig kopogtasson, míg nem kap WC-papírt. És különben is mit sírnak az igazgatók, hogy nincs munkaköri leírásuk, neki se volt 12 éves igazgatói működése során, mégis mindig tudta, hogy mit kell tennie.Találják fel magukat ezek a gyámoltalan, pipogya dirik!

Amúgy a tanítás normális mederben zajlik. Hogy az állam mit akar tőlünk, azt pontosan nem lehet tudni, így nem kell semmilyen direktívának megfelelni , egyelőre. Kicsit légüres térben érezzük magunkat vezetőinktől némileg elszakítva (nem mondom, hogy kellemetlen lenne számomra ez az állapot). Nyugi van, békesség. Nem nyaggatnak minket óralátogatásokkal , tanmenetekkel, képtelen ötletekkel. Bezárom magamra a tanterem ajtaját és mindent megteszek, hogy a gyerekek is és én is jól érezzük magunkat az órán.

Állambácsi kívül van, mi meg belül.A neheze még csak ezután következik!

„ …az 1868-iki törvények belerondítottak a mi iskolánkba is. Ha akartuk, ha nem iskolaszéket kellett választanunk, és a miniszteri terv szerint tanítanom. Kénytelen voltam vele, mert a tanfelügyelő ránk írt. Kezdetben különösen szigorúan kívánták, hogy amiket Pesten kieszeltek, azoknak mi pontos végrehajtóivá váljunk.Ettől az időtől kezdve csak igavonó állata lettem a népnevelésnek. A pap után vittem a kalapot, és meghajoltam az iskolaszék, a világi tanfelügyelő, kerületi tanfelügyelő, esperes és más okos urak előtt, akik azért jöttek a világra, hogy a népnevelést előmozdítsák. Mert a pedagógia  meg a  gyógyászat  olyan tudomány, amelyhez mindenki ért, csak az nem, aki azokat tanulta és gyakorolta.”

Gárdonyi Géza: A lámpás

Egy kis oktatástörténet

30 éve dolgozom tanárként. Általános iskolában tanítok. Kisgyermekkorom óta vonzott ez a pálya, a rokonságban is voltak elhivatott elődök. Számomra mindig az volt a legvonzóbb ebben a munkában, hogy nagy teret engedett a kreativitásnak, változatosságot jelentett, egyfajta szabadságot és az újrakezdés, megújulás évről évre visszatérő lehetőségét. A 80-as évek második fele, óriási pezsgést hozott, minden mozgásban volt. Az iskolákban a változást elsősorban az „alulról jövő” kezdeményezések jelentették.Kerestük az új módszereket, lehetőségeket. Tapasztalatcserére indultunk más iskolákba, továbbképzésekre, melyeket a szakma legkiválóbb képviselői tartottak. Megjelentek az első alternatív iskolák, bemutatkoztak, elénk tárták tapasztalataikat és mi próbáltunk elcsípni innen is, onnan is újításokat.

A rendszerváltás már felülről is megerősítette az újító szellemet. A külvilág bejött az iskola falai közé, mi pedig igyekeztünk diákjainkat kivinni a falak közül. Helytörténeti vetélkedőket tartottunk a Várban, a Városligetben, a Margitszigeten és a környék utcáin, terein. Végigjártuk Budapest múzeumait, nevezetességeit. A 90-es évek elején kezdett begyűrűzni a környezetvédelem. Nemzetközi kapcsolatokat kerestünk és bevezettük iskolánkban a környezeti nevelést, melynek része volt a projektmódszer, a csapatmunka, a tömbösített órák, iskolán kívüli programok, terepgyakorlatok. Gyerek és tanár együtt, egy célért dolgozott. Az Oktatási Minisztérium környezetvédelmi csoportja segítette a munkánkat továbbképzésekkel, külföldi tapasztalatcserével. Így juthattam el német és osztrák iskolákba, beszélgethettem külföldi kollégákkal és újabb ötletekkel tértem haza.

Az ezredfordulón az erdei iskola lett a sláger. Az volt az irányelv, hogy minden magyar diáknak el kell jutnia erdei iskolába, ami minimum négynapos kiruccanást jelent egy akkreditált programmal dolgozó gyermektáborba.  Százával létesültek az ország különböző pontjain az erdei iskolák, foglalkozásaikba bevonták a környező településeken élő embereket, alkalmi munkát adva nekik. Elég gyorsan elfogyott az erre fordítható pénz, az érdeklődés megcsappant. Azt már 2000-ben sem lehetett komolyan venni, hogy az állam fogja finanszírozni minden iskolás gyerek táborozási költségét.Csak olyan iskolákban maradt meg az erdei iskola program, ahol a szülők vállalni tudják az anyagi áldozatot. Sok helyen már 1-2 napos kirándulásokra sincs pénz.

Aztán elindult a Sulinet program, felszerelték az iskolákat számítógépekkel. divatba jöttek a digitális eszközök. Mára a legtöbb iskolában megtalálható, de nem mindenütt használják. Természetesen ez a jövő, hiszen az interneten felnőtt generáció már ezt igényli. Egyre jobban előtérbe került a differenciálás, az egyéni képességek fejlesztése. Pár éve jelent meg az új fogalom a pedagógiában, a kompetencia. A tényanyag elsajátítása helyett a kulcskompetenciák, azaz az alapkészségek (szövegértés, logikai készség, stb.) fejlesztése,már kezdtünk ráérezni a jelentőségére.

A jelen

És elérkeztünk a jelenhez. Mi a helyzet ma? Óriási elvárások és kegyetlenül fáradt tanárok! Dolgozzanak a gyerekek csoportmunkában együttműködve, de ne legyen pisszenés se az órán, minden gyereknek rendszeresen legyen kijavítva a füzete, de 5-6 órára személyre szóló feladatokkal készüljön fel a tanár. Használja a digitális eszközöket, azaz a 10 perces szünetben szedje össze az alkatrészeket, szerelje össze, miután előző nap a saját számítógépén több órás munkával összeállította az óra anyagát, programokat, prezentációt készített. Most mindent akarunk egyszerre. Új módszerekkel dolgozni poroszos közegben. Na, ez az, ami nem megy. Diktatórikus vezetési módszerekkel nem lehet szabadon szárnyalni. Ha a kiszolgáltatott, megfélemlített pedagógusnak diktálnak, ő végrehajt, és továbbadja az utasításokat a gyermekközösség felé. Ha a pedagógusok közösségéből hiányzik a kooperáció, akkor a tanítványaik munkája sem erre fog építkezni.

Azt is figyelembe kellene venni, hogy a magyar iskolában mindent a tanár csinál, a tanítás a munkánknak csak egy szelete. Tanítunk a helyes vécéhasználatra, elsősegélyt nyújtunk, pszichológusok, gyógypedagógusok vagyunk, ha kell. Sok gyereket mi viszünk el először színházba, múzeumba, táborba. Bankárok is vagyunk: táskánk mélyén lapul az ebédpénz, táborpénz, színházpénz, stb.-pénz. Ha elvész, fizetünk. És még mi mindenért fizetünk! Vásárolunk íróeszközöket, filctollakat, fóliát, jegyzetfüzeteket, matricát, mesebélyegzőt és ezekből készítünk szemléltető eszközöket.

Az én szakomhoz – történelem - utoljára a 70-es években kaptunk szemléltető anyagokat, azóta mi gyártjuk otthon. A 70-es években készült oktatócsomagokat még ma is használom. Digitális táblák már vannak, de nincs elég laptop, nincs pénz az előre gyártott oktató anyagok megvételére. A tanárok otthon programoznak, prezentációkat állítanak össze, és letöltik a saját laptopjukra, ha képesek megfizetni azt. Mindez nagyon időigényes és gyakran a gyerekekkel való személyes kapcsolattartástól veszik el az időt. A pedagógiai szolgáltató központokat sok helyen felszámolták, eszközkészletük sorsa többnyire ismeretlen.Gyakran saját könyvtáram könyveit viszem be az órákra. Ha a gyerekeket színházba, múzeumba kísérjük, az útiköltségünket senki sem fizeti. A saját számítógépemet használom, a javítását én állom, a tintapatront is én veszem. A tanáriban két számítógép és egy fénymásoló van 30 emberre! Gyakran intézek iskolai ügyeket is a mobiltelefonomról, a számlát én fizetem.

Minderre van 34 év munkaviszony után nettó 130 000 forintos fizetésem. (Ez nem az én szégyenem. A magyar társadalom ennyire értékeli a jövő nemzedékek tudását.) Mi semmit sem írhatunk le az adónkból. A 10 alkalommal felhasználható vasúti kedvezmény az egyetlen kiváltságunk (ki tudja meddig!), és a múzeumi kedvezményre jogosító pedagógus igazolvány (ez is egyre szűkebb választékkal). Nyári szünetben napközis táborban dolgozunk naponta 8 órában ingyen, még az étkezésünket sem biztosítják. Iskolaidőben mi nem 8 órát dolgozunk! Délelőtt megtartom az 4-5 órámat, elvégzem a napi adminisztrációt. Délután füzeteket javítok (kb. 200 irodalom és nyelvtanfüzet rendszeres javítása), készülök a másnapi órákra. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag egész délután és este is dolgozom, időnként tévézés és rádióhallgatás mellett.

Nem tudom kárhoztatni azokat a kollégákat, akik nem hajlandók plusz energiát belevinni a tanításba, megtartják az órájukat és hazamennek. Esetleg még mennek a második és harmadik munkahelyre, hogy el tudják tartani a családjukat.

Európa fejlett országaiban és az észak-amerikai kontinensen asszisztensek hada segíti a tanárok munkáját. A Finnországot megjárt kollégám így jellemezte az ottani iskolát: kis létszámú tanulócsoportok, kevés tananyag, lassú tempó, sok segéderő, kiegyensúlyozott gyerekek, nyugodt tanárok.

Mi a jövő Magyarországon?

Mi vár az új nemzedékre? Legalább is, ami egyelőre kiolvasható a tervekből. Központosított irányítás, központosított követelményrendszer, központosított tananyag, központosított szakfelügyelői rendszer, központosított minőségbiztosítás, poroszos oktatás. A poroszos fegyelmű osztályokban könnyebb „leadni” az anyagot. A tanár beszél, a gyerek hallgat,teljes az összhang, nem zavarják egymást. Ha növelik az osztálylétszámokat, másra nem is lesz lehetőség.  Egy 30 fős osztályban nehezen szervezhető csoportmunka, a falakat nem lehet kitágítani. Kérdés, hogy ez mennyit ér?! A tanárok kötelező óraszámának emelése nagyon elhibázott intézkedés lenne. A jelenlegi 22 óra is már éppen a tűréshatáron van. Ezért a pénzért megemelt óraszámban dolgozni az egyet jelentene az oktatási színvonal minimalizálásával.

Utóirat:

Mi nem  szoktunk hozzá a „repihez”. Valakikkel összekevert minket a Kormányszóvivő Úr. Mi nem szoktunk kapni, csak adni. Többek közt az adónkat, amiből eltartjuk Önöket kedves Kormányszóvivő Úr!